|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 136 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 ... 121-136 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Teleki Pál 2006. november 8.Több erdélyi művelődési intézmény és személyiség is részesült idén a magyarországi Bethlen Gábor Alapítvány díjaiban. A kitüntetettek között van Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat főszerkesztője, aki Teleki Pál-érdemérmet kapott. A díjazott kifejtette, kerek évfordulója volt Teleki Pálnak 2004-ben: születésének 125. évfordulóját ünnepelték. A jeles földrajztudós kétszer is ült Magyarország miniszterelnöki székében. Először 1921-ben, közvetlenül Trianon után, ő szüntette meg a fehérterror túlkapásait. Hívő katolikus emberként támogatta a cserkészmozgalmat, és magyar intézeteket alapított öt világvárosban. Második mandátuma idején, 1939-ben megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt, és menedékjogot adott azoknak, akik Magyarországon kívántak letelepedni, emiatt Lengyelországban hatalmas kultusza van. Halálát is több legenda övezi, de nagy valószínűséggel öngyilkos lett. Gyakran idézik elhíresült mondását: Merjünk magyarok lenni! – ezt vésték az emlékérem hátlapjára is. A díjat az 1980-ban ellenzéki körökben alakult magyarországi Bethlen Gábor Alapítvány hozta létre, a 2004. december 5-én megtartott, rossz emlékű népszavazás miatt. Idén először osztották ki, júniusban a magyarországiaknak, novemberben pedig a Kárpát-medence elcsatolt területein és a nyugati magyar diaszpórában élőknek. Összesen 17-en kapták meg ezt az oklevéllel és emlékéremmel járó díjat, Venezuelától Kárpátaljáig. Az indoklás szerint a magyar örökség elszánt védelmezőit, az értékteremtő munkát, Teleki szolidáris szellemiségét, emberi példáját követőket ismerik el ezzel a kitüntetéssel. /Sándor Boglárka Ágnes: Teleki-díj Szabó Zsoltnak. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 8./2006. november 10.A magyar szolidaritási ünnepségen, a Budavárban a Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Árpád révén átvehette az idei Bethlen Gábor-díjat. Bakos Istvánnak, a kuratórium elnökének felvezető szövege szerint Székelyföld és a magyar közösség hiteles tájékoztatásáért kapták a díjat. Az autonómia a kitüntetés-átadások alapszavaként is értelmezhető. Az idei Tamási Áron-díjat Ferenczes István nyerte el, a székelyföldi, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság költő-főszerkesztője, s Sylvester Lajos Teleki Pál-érdemérmet kapott, mindez az erdélyi térségnek az autonómiaigényét emelte az érdeklődés középpontjába. A budapesti érdeklődésnek a kisugárzása eléri a világ legtávolabb lévő tájait is, ahol magyarok élnek. Az idei Márton Áron-díjat Sisa István, Egyesült Államokban élő közíró kapta, a budapesti Magyar Kultúra Alapítvány és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség társaságában. A Teleki Pál Emlékérem esetében. jelen van Ausztrália, Latin-Amerika, Észak-Amerika, Európa, a Kárpát-medence egésze, és a kurátorok nyitottságára jellemző, hogy a Trianon 86. évfordulóján Rieger Tibor szobrászművész Teleki-érdeméremmel jutalmazott 18 anyaországi kitüntetett mellé előbb 15 határon túli és nyugati szórványban élő magyar neve társult, akikhez a kitüntetések átadását megelőző napokban a Vértesaljai László atya neve is, Rómában és a forradalom 50. évében végzett magyarságszolgálata révén. Piotr Górecki pedig a Lengyel TV október 23-i hiteles tudósításáért és emberjogi kiállásáért kapott érdemérmet. Mindez a legkevésbé a magyarhoni sajtót érdekelte. /Sylvester Lajos: Díjat kapni öröm. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./2006. december 2.A határon túli magyarság sorsának megismerése ösztönös programja lett a hatvanas–hetvenes években az önazonosságát kereső, eszmélkedő magyarországi ifjúságnak is. Csoóri Sándor írta le Tenger és diólevél című esszéjében, miként alakult az akkori fiatalok szellem- és jellemformáló érdeklődésének folyamata, a hátizsákos kíváncsiság átcsapott lelkiismeret-furdalásba és kétségbeesett, konok cselekvésbe. Kovács István a Kilencek nevű költőcsoport tagjaként 1968-69-ben érkezett ide, és a Megyei Tükör néven induló hetilap – majdani napilap – szerkesztőségében hasonló korú és szellemiségű költő-, írótársaságra bukkant Sepsiszentgyörgyön. A Megyei Tükör heti riportjainak számottevő része ma is kiállja a próbát. A Megyei Tükör szerkesztőiből született meg 1989 végén a Háromszék című napilap. A lap munkatársai felmérték, hogy tovább tart a kisebbségi lét keretei között 1919 óta folyó küzdelem a megmaradásért. Erdély legkisebb megyéjének, az 1968-ban megalakított Kovásznának van egész Románia vonatkozásában a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar napilapja, a Háromszék hétköznap 15 000 példányban lát napvilágot, míg a hét végi melléklet 17 000 fölé emeli az újságot. Ez elég ahhoz, hogy a lap megéljen. A Háromszék a legfüggetlenebb magyar újság Romániában. Távolságtartó a magyar államról vagy az RMDSZ-től. A főszerkesztő Farkas Árpád. Olyan munkatársak veszik körül, mint a Teleki Pál-emlékérmes Sylvester Lajos, aki szoborállító és színházpártoló tevékenységével maga is élő legenda volt a hetvenes–nyolcvanas években. /Kovács István: Láthatatlan kézjegy – A Háromszék című sepsiszentgyörgyi lap az erdélyi magyarság szolgálatában. = Magyar Nemzet, dec. 2./2007. március 17.Kossuth Lajos 1842 és 1844 között tárgyalt a későbbi moldvai fejedelemmel Alexandru Ioan Cuzával a csángók hazatelepítéséről. A tervek a forradalom leverése miatt kudarcba fulladtak. Az 1940-es évek elején Teleki Pál is próbálkozott a Moldvában rekedt magyarok kitelepítésével, de végül megelégedett azzal, hogy elkezdhették a bukovinai székelyek átköltöztetését. Később még egy a csángók megmentésére irányuló akció volt, a célállomások Erdély elhagyatott falvai voltak. Tucatnyi család köszönheti Gergely István atya munkásságának, hogy áttelepedhetett Erdélybe. Közülük a családok mintegy fele tudott beilleszkedni, a többiek hazatértek. A rendszerváltás után a moldvai csángómagyarokat újra felfedezték Magyarországon. A csángómagyarság jövőjének alakulása azonban nem a magyar érdekeknek megfelelően történik. Már az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt is Olaszország volt a kitelepülni készülő csángók elsődleges célpontja. Az legnagyobb segítség volt nekik az egyházi közvetítési szerep, papi ajánlólevél értékes volt. A csángóknak jó a hírük más európai országokban, sőt Izraelben is, szívesen alkalmazzák őket. Mintegy nyolcvanezer csángó dolgozik Olaszországban. A migrációról szóló fontosabb konferenciákon mindig jelen van a jászvásári püspök, és a közbenjárására újabb támogatásokra tesznek szert. Jelentős könnyítéseket sikerült elérniük a banki kölcsönök és a lízing területén. Így, egy esztendei munka után a csángók lízingelt autókkal látogatnak haza, két-három évi munka után már lakást vásárolnak azok, akiknek folyamatosan van munkájuk. Nagyon sok csángó abbahagyta az otthoni építkezést, inkább az otthon hagyott gyerekeket is kiviszik Olaszországba. A román papok a nyomukban vannak, hogy a mélyen vallásos csángóknak a lelki igényeit kielégítsék. A papok most azt ajánlják a csángó falvakban a magyar nyelvet mint anyanyelvet kérvényezőknek, hogy mondjanak le erről a lehetőségről az olasz nyelv javára, mert „ez a jövő”. A következő tervük az, hogy olasz nyelven is tartsanak misét. „Ilyen jól előkészített, a csángómagyarság ellen elkövetett szabotázzsal még nem találkozhattunk. Ez egy kitervelt folyamat része, és világosan mutatja, hogy a román nemzeti tudat maximális hatóerővel működik” – írta Csángó Bogdán Tibor. Magyarországon jelenleg egyetlen, a határon túli magyarok támogatására vonatkozó program igyekszik segíteni a szülőföldön való boldogulást, ez a Szülőföld Alap. Nincs, aki propagálja és koordinálja ezt a programot Csángóföldön. /Csángó Bogdán Tibor, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Csángó Koordinációs Irodájának vezetője, a Csángó Tükör című folyóirat főszerkesztője: Kinek kellenek a csángók? = Magyar Hírlap (Budapest), márc. 17.2007. szeptember 19.Lokodi Imre, a lap munkatársa egyetértően idézte György Péter esztétának az Élet és Irodalom augusztus 31-i számában megjelent Félelem a jelentől című írását. Alcíme: Múltterápiás gyakorlatok Magyarországon. Lokodi Imre szörnyülködve olvasta egy erdélyi vidéki napilapban: „a múlt megújult”. György Péter szerint a magyar jobboldal és baloldal egyaránt az áttekinthető múlt fantomját kínálja válaszként a kiismerhetetlen világ jelenére. György Péter így fogalmaz: „A jobboldal, különböző fokozatokban, de mégiscsak a nemzeti érzés és identitás giccsé változtatásával, illetve kiárusításával foglalkozik. Egyre nehezebben érthető, hogy az a reduktív, szűkös etnikai identitáson, a homogén kulturális terek rémálmán kívül mit jelent. Wass Albert szívszorítóan szomorú kultuszától kezdve Klebelsberg Kunón és Hóman Bálinton át Teleki Pál rehabilitációjáig újra és újra annak az álombeli, soha nem volt Magyarországnak a képe merül fel, amelyben szó sem esik a valóságos társadalomról. ”A szerző szerint el kellene érkezni végre a jelenbe. /Lokodi Imre: A múlt pongyolája. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./; György Péter ebben a cikkében az István, a király című darabot fércműnek nevezte. Megállapította továbbá: „A határon kívüli magyar kultúrák társadalmainak valósága ugyanis használhatatlan a trianoni trauma áruvá tételével foglalkozó politika számára. Nem sok felelőtlenebb dolog van ennél. Elmenni Erdélybe, elénekelni az István, a királyt, vagy épp lenyomni egy LGT-koncertet, felülni a repülőre, hazajönni, és bármit is gondolni. ”2007. december 5.Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke 2008. január elsejei határidővel lemondott elnöki tisztségéről. Lemondásának kiváltó oka: az alapítvány hivatalos bejegyzése, legális működésének lehetségessé válása, 1985 óta első ízben idén az anyagiak hiánya miatt nem szervezhette meg hagyományos díjátadó ünnepségét. Kitüntetéseik, a Bethlen Gábor-díj, a Márton Áron Emlékérem és a Teleki Pál Érdemérem a magyarságszolgálat és a közép-európai együttműködés jeles személyiségeihez jutott. Beszédes szám, hogy az utóbbi két évtizedben a világ harmincöt országából mintegy kétszáz személyiséget jutalmazhattak kiemelkedő teljesítménye miatt. Az alapítvány szándékos kormányzati megfojtása ahhoz a szomorú, a magyar nemzeti egység megteremtését gátló kormányzati intézkedéssorozathoz tartozik, amellyel felszámolták a Határon Túli Magyarok Hivatalát, a Magyar Állandó Értekezletet, az Illyés, az Apáczai, az Új Kézfogás, a Segítő Jobb közalapítványokat, a szakminisztériumok keretéből kivágták a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozó főosztályokat, s az alkalmazottak státusát megszüntették.,,2004 óta – írja Bakos István felmondását megindokoló levelében – folyamatos a közösségi érdekű alkotómunkát és a nemzeti szolidaritást erősítő hazai és határon túli civil szervezetek és alapítványok létfeltételeinek, támogatásának sorvasztása. Mindez felmérhetetlen veszteséget okoz a magyar nemzetpolitikában, amely diaszpóránk létbiztonságát, a Bethlen Gábor Alapítvány céljait is sérti. ”Az alapítvány elnökének lemondását közvetlenül kiváltó ok, hogy a Kis Péter miniszter irányította Nemzeti Civil Alapprogram immár a megítélt támogatásokat sem utalta át az alapítvány számára. Bakos István társaival együtt maradandót alkotott a Magyar nemzetismeret című tankönyv összeállításával és kiadásával, ugyancsak segítőtársaival együtt valósággal kiverekedte Teleki Pál emlékszobrának megalkotását, és miután Teleki Pál szobrát Budapestről száműzték, megszervezte ennek balatonboglári elhelyezését. Nyugdíjazták, majd elbocsátották a Balassi Bálint Intézettől is. – Nemrég eltávozott az élők sorából Nagy Gáspár költő, a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, a hűséges harcostárs is. Bakos István egy merénylettel felérő kultúrbotránynak nevezi a Bethlen Gábor Alapítvány felszámolását előrevetítő, a működésképtelenséget előidéző intézkedéseket. /Sylvester Lajos: Merénylettel felérő kultúrbotrány. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 5./2007. december 6.Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete, az Arad-belvárosi Református Egyházközség, a Szegedi Katolikus Ifjúsági Alapítvány rendezésében vetítik december 7-én Dulka Andor Emberek a halál árnyékából c. történelmi dokumentumfilmjét, amely a délvidéki magyarok elleni 1944-ben történt atrocitásokat mutatja be. Dulka Andor történelemtanár /sz. Beodra, 1952/ feleségével, Viola Lujzával együtt egy Versec melletti magyar faluban, Ürményházán tanítanak. Dulka Andor tagja és szervezője a Vajdasági Magyar Pedagógusok Szövetségének, a Szórvány Közalapítványnak, melynek keretében a bánáti szórványban élő magyar gyerekeket próbálják összegyűjteni és magyar iskolába járatni, kollégiumi ellátást biztosítva nekik. A Vajdaságban élő magyar nemzetrész megmaradásáért folytatott küzdelme, keresztyén szellemiségű közművelődési tevékenysége elismeréseként megkapta az Aracs-díjat, a Márton Áron-emlékérmet és a Teleki Pál-érdemérmet. /Meghívó filmvetítésre. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 6./2008. július 15.Az egyház a megmaradás fontos bástyája, vallja Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke. Ennek megfelelően egyházi programokra is lesznek a szervezet idei táborában. Az EMI-tábor a magyar fiatalok és családok kikapcsolódó, szórakozó és egyben nemzeti öntudatra építő helye, tájékoztatott Soós Sándor. Lesz gyereksátor, ökumenikus sátor, hagyományőrző sátor, filmsátor, borsátor, EMI-sátor és nem utolsó sorban előadósátor, ahol különböző közéleti, nemzetpolitikai témákat vitatnak meg. Minden évben választanak egy mottót. Négy éve a Teleki Pál idézettel kezdték: „Merjünk magyarok lenni!”, 2006-ban az ’56-os szabadságharcra emlékezve: „Aki magyar, velünk tart!” jelszóval, tavaly Széchenyi István idézetével folytatták: „Tőlünk függ minden, csak akarjunk!” Idén Wass Albert év van, a Wass Albert idézet: „Legyen Erdély újra, ami volt!”A résztvevők száma nő, a tavalyira ötezren jöttek el. A helyszín üdülőhely, Gyergyószentmiklós mellett. Honlapjukon www.emitabor.hu/erdely minden szükséges információ megtalálható. /Fábián Tibor: Nemzet és evangélium – Interjú Soós Sándor EMI-elnökkel. = Harangszó, Erdély. ma, júl. 14./2008. augusztus 15.„A Magyarok Világszövetségének megalapítása éppen hetven évvel ezelőtt történt. Ezért fontosnak tartottuk, hogy most egy kicsit mélyebben merítsünk a múltunkból és üzenjünk a jövő felé, mert ez a hetven év kötelez” – nyilatkozta L. Németh Erzsébet, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) alelnöke azzal kapcsolatban, hogy „Fordulat” címmel, 2008. augusztus 16–20. között rendezi meg a szervezet a Magyarok VII. Világkongresszusát. A Budapest mellett Ópusztaszeren és Kunszentmiklóson is zajló, négyévente megrendezésre kerülő rendezvénynek mindig más a tematikája. A rendezvény mondanivalójával szeretne hozzájárulni Magyarország erkölcsi és szellemi megújulásához. „Azt hiszem, hogy az előadások témái a tudományos gondolkodásban fordulatot kell hozzanak” – mondta az alelnök. „Mint 2000 óta mindig, mikor megvonták a költségvetési támogatást, évről évre megtörténik a csoda. Az MVSZ él és dolgozik, fordulatkeltő munkákat tesz le az asztalra. Segít a jó Isten, és a csoda, valamint vannak önzetlen emberek, akik fontosnak tartják, hogy a szövetség működjön és betöltse feladatát, ami számára elrendeltetett” – mondta a finanszírozási gondokról L. Németh Erzsébet. Az első kongresszust 1929-ben tartották, de az MVSZ megalapítására, Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére, a II. Világkongresszuson, 1938. augusztus 18-án került sor. /Kánya Gyöngyvér: MVSZ: a csoda tartja életben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 15./ "Hogyne tisztelném mindazt, amit gróf Teleki Pál miniszterelnök egész életművével megalkotott" – kezdte Budapesten a Magyarok Házában megtartott sajtótájékoztatót Medvigy Endre, a „Gróf Teleki Pál halála” konferencia szervezőbizottságának elnöke. Megtartó példája és halála körülményeinek újragondolása a célja a Magyarok VII. Világkongresszusa e konferenciájának. A több mint százötven önkormányzatot tömörítő, és folyamatosan bővülő Magyar Önkormányzatok Európai Szövetsége 2003-ban alakult. A MÖESZ elnöke, Janzsó Tamás, a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a Magyarok VII. Világkongresszusán belül, Székesfehérváron tartandó Önkormányzatiság és vállalkozás az Európai Unióban című konferencia azt vizsgálja, miként válhat a folyamatosan bővülő EU a világ legdinamikusabban fejlődő régiójává. Bemutatja a Kárpát- medencét, mint tőkevonzó régiót. /Magyarok VII. Világkongresszusa. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./2008. augusztus 21.Határozathozatalokkal ért véget az augusztus 16-a és 20-a között megrendezett Magyarok VII. Világkongresszusa Budapesten. A tanácskozáson 800-an vettek részt. A zárónapon határozatot fogadtak el arról, hogy hozzák nyilvánosságra a magyar államadósság alakulásának dokumentumait. A kongresszus felhatalmazta a Magyarok Világszövetségét, hogy kezdeményezze az 1956-os szovjet bevonulás alatt okozott károk megtérítését. Azt is kezdeményezte, hogy fogalmazzák meg a magyar nép önrendelkezési nyilatkozatát. Patrubány Miklós, a szövetség elnöke az egyik legjelentősebb határozatnak azt tartja, hogy a kongresszus támogatta Jens-Peter Bonde dán európai parlamenti képviselő azon javaslatát, hogy az ír népszavazással elutasított, és így valószínűleg valóra nem váltható lisszaboni szerződés helyébe dolgozzanak ki egy konföderatív európai modellt, amelynek lényege az, hogy az államszövetségbe tömörülő országok, illetve népek megtartsák teljes önállóságukat, autonómiájukat. Az elnök hozzátette, hogy ez egybevág a Szent Korona-elmélettel is. Határozat született arról is, hogy a szövetség tartsa napirenden a finnugor származáselmélet felülvizsgálatát. Az MVSZ kezdeményezi, hogy kétkamarás parlament jöjjön létre. A világkongresszus felkérte az MVSZ-t, hogy folytassa gróf Teleki Pál halála körülményeinek pontos tisztázását. Határozat született arról, hogy újabb népszavazást kezdeményeznek a határon túli magyarság állampolgárságának ügyéről, ennek kiírásához legalább egymillió aláírást akarnak összegyűjteni a törvényben előírt 200 ezer helyett. /Magyarok VII. Világkongresszusa. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./2008. október 3.A romániai törvénykezés kimondta: a Felső-Maros mentén az erdők visszakerülnek a Bánffyak tulajdonába. Báró Bánffy Miklós /sz. Budapest, 1948/ elmondta, az erdészeti hatóságok, ahol csak tehetik, gátolják a restitúciót. Hiába van a kezében a jogerős táblabírósági ítélet, még nagyon sok a kérdőjel. Az, hogy ő nem Erdélyben született, a történelem „műve”. Ugyanis 1940-ben Teleki Pál miniszterelnök felkérte az apját, báró Bánffy Dánielt, hogy vegyen részt az általa alakított kormányban, ami a Budapestre való költözését feltételezte. A háború után már nem lett volna szerencsés hazaköltözni, Budapesten maradtak. 1951-ben kitelepítették őket rózsadombi házukból, és egy kis húsraktárt jelöltek ki számukra, ahol két és fél esztendeig kilencen laktak szűkösen. Bánffy Dániel közben balesetet szenvedett és megbénult. Felesége kétkezi munkájából meg az idegenek jóakaratából nevelte fel hét gyermekét. Minket öntudatos, gerinces, ország- és nemzetszerető magyarnak neveltek, emlékszik vissza Bánffy Miklós. Tízéves korától kezdve a szünidőkben rendszeresen elment dolgozni. Elvégezte az élelmiszer-ipari főiskolát. Leányváron – a faluban, ahol él – lemondatták az addigi elöljárót, majd 1990-ben a Magyar Demokrata Fórum, melynek egyik alapító tagja, felkérte, hogy vállalja el a polgármesterséget. Akkoriban nem gondolta volna, hogy négy cikluson keresztül fog Leányvár élén állni. 2006-ban viszont látta, hogy az ország gazdasági és politikai helyzete nem kedvez a jobboldali érzelmű önkormányzati vezetőknek, ezért többé nem jelöltette magát. Másrészt régóta érlelődött benne, hogy most már éppen ideje lenne feladatot vállalni ősei Erdélyében is. Tudja, hogy már jó ideje a Bánffyak ellen lázítják a Felső-Maros mentieket. Azzal riogatják őket, hogy „visszajön a báró, és kisemmiz benneteket!” Valójában munkahelyeket akar teremteni. Bethlen Farkas fia már hazaköltözött. Sok szervezőmunkával, sokszor a saját két kezével végzi ezt a „második honfoglalást”. Bánffy Miklós is tervezi a kétlakiságot. /Szucher Ervin: Az ősökre legyünk büszkék, ne önmagunkra. Beszélgetés báró Bánffy Miklóssal. = Krónika (Kolozsvár), okt. 3./2008. december 6.A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma ünnepségén december 5-én összesen tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Jogi Karának dísztermében a díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló ― eredménytelen ― népszavazás évfordulóján tartották meg. Idén Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László püspök méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. /Kiosztották a Bethlen Gábor Alapítvány díjait. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 6./2008. december 8.A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma ünnepségén összesen 11 díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Jogi Karának dísztermében a díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról tartott – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Idén Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását püspöktársa Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilenc éves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. Márton Áron-emlékéremmel jutalmazták Bábel Balázs kalocsai érseket és Kiss Józsefet, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum nyugdíjas természetrajz tanárát, valamint Szente Imre Svédországban élő író, költő, műfordítót. Bábel Balázs laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő mondta. Tamási Áron-díjban Sipos Lajos irodalomtörténész részesült. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, Papp Lajos szívgyógyász, Teleki Júlia délvidéki képviselő és író, Illyés Mária művészettörténész, az Alapítvány kurátora és Vekerdi László tudománytörténész, az Alapítvány alapító-kurátora. A Bethlen Gábor Alapítvány 1980-tól kezdte meg működését, 1985-ben ismerték el hivatalosan. Az első Bethlen-díjas 1986-ban Domokos Pál Péter népdalgyűjtő, néprajzkutató volt. A Márton Áron-díjat 1988-ban alapították, a Tamási Áron-díjat pedig két év múlva, 1990-ben hozták létre. A Teleki Pál-érdemérmet, az alapítvány „becsületrendjét” 2006-ban, a 2004. december 5-i népszavazásra reagálva. Tavaly nem tudták megtartani a díjátadó ünnepséget. /Kiosztották a Bethlen Gábor Alapítvány díjait. = Erdely. ma, dec. 6./2008. december 12.Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány célja, hogy anyagi, szellemi támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben és a határon túl élő magyarság magyarországi megismertetésében. A szervezet alapítója Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. A Bethlen Gábor Alapítvány szeretné elérni, hogy az EU keretében a magyarság ne csak a bajban, a vészben, hanem az értékőrző küzdelemben, a nemzet jó ügyeinek szolgálatában is legyen szolidáris nemzettársaival. A kuratórium idei ünnepségén tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. A díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. A Márton Áron-emlékérem (Szervátiusz Tibor alkotása) kitüntetettjei dr. Bábel Balázs kalocsai érsek, laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő tartotta; Kiss József, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum ny. természetrajztanára, munkásságát az alapítvány kurátora, dr. Németh Ágnes vegyész, Németh László író leánya méltatta, és Szente Imre Svédországban élő költő, műfordító, laudálta Gyurácz Ferenc, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője. Tamási Áron-díjat kapott dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, laudációját dr. Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár mondta el. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, dr. Papp Lajos szívgyó-gyász, Illyés Mária művészettörténész, alapító-kurátor és dr. Vekerdi László tudománytörténész, alapító-kurátor. Az ünnepségen közreműködött Écsi Gyöngyi felvidéki ref. lelkész, népdalénekes Hetényből. A díjazottak között Kiss József tanár az egyetlen erdélyi. Pedagógusi munkásságának koronája ez a díj, melyet személyesen vehetett át Budapesten. Kiss József tanár életfilozófiájában azt vallja, amit Márton Áron 1946. október 27-én, Kolozsvárott elhangzott prédikációjában tisztán és világosan megfogalmazott: „Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és a felelősségük tudatában levő emberek tudják a köz javát őszintén és önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekből álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani. A közösség ügye tehát a demokráciában a társadalom minden tagjának személyes ügye…” /Bölöni Domokos: Márton Áron-emlékérmes Kiss József ny. tanár. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./2008. december 17.A lap munkatársa felidézte a Népújság egyik 2005-ben megjelent hírét. Vajdaságban több településen megemlékeztek a titói katonai hatalom által 1944-45-ben elkövetett tömegmészárlások magyar áldozatairól. Újvidéken, a Futaki úti temetőben elhelyezett Turul emlékműnél emlékeztek az 1944-es megtorlások áldozataira vajdasági magyar pártok képviselőinek jelenlétében. A második világháború egyik legkegyetlenebb mészárlásának színhelyén, a Temerin melletti Csurogon az idén is a település szeméttelepén található vesztőhelyen volt a megemlékezés. A gyászrendezvény főszervezője, Teleki Júlia már harmadszor fordult azzal a kéréssel a helyi hatóságokhoz, hogy engedélyezzék az emléktábla felállítását az áldozatoknak, de nem kapott rá választ. Teleki Júlia, a csurogi 1944–45-ös megtorlások kutatója, a megemlékezések szervezője Teleki Pál Érdemérmet kapott. Ezzel azok tevékenységét ismerik el, akik védelmezik a magyar örökséget, és követik Teleki Pál (1879-1941) egykori miniszterelnök szolidaritásvállalását, példamutató emberiességét. Teleki Júliával az újvidéki Magyar Szó december 8-i számában a napilap munkatársa készített interjút /Stanyó Tóth Gizella: Én mertem magyar lenni. A kollektív bűnössé nyilvánítottaknak a teljes rehabilitáció jelentené a megbékélést – Beszélgetés a Teleki Pál-díjas Teleki Júliával. / Ebben Teleki Júlia elmondta, családjából már ő van életben. Édesanyja és testvérei nem tudták megérni azt, hogy az ő küzdelmének legyen eredménye. Neki nem volt igazán gyermekkora, mert mindig nélkülöztek, egyik házból a másikba költöztek, amikor kiengedtek őket a koncentrációs táborból. Ők nem kaptak segítséget senkitől. Teleki Júlia tíz hónapos volt, mikor elvitték édesapját és kivégezték. Kutatni kezdte a Csurogon, Zsablyán és Mozsoron 1944–45-ben, a katonai közigazgatás idején történteket. A képviselőházban is megfenyegették, mikor megtudták, hogy ő csurogi. Egy illető rákiabált, hogy minden csurogit ki kellett volna végezni, hogy ne maradjon egy sem. Ilyen körülmények között kellett Teleki Júliának kiállnia a saját és a nemzeti közösség, valamint az emberi jogok megvédéséért. Sok fenyegetést kapott. 1944 őszén, mikor a magyarellenes atrocitások voltak, már nem volt háború ezen a vidéken. Idén tizenötödik alkalommal emlékeztek meg azon a méltatlan helyen, és még mindig nem tudták elérni azt, hogy méltó emléktáblát állítsanak fel az áldozatok emlékére. „Ott, azon a helyen, ahol apáink vére áztatta a földet, emlékparknak kellene állnia éppen azért, mert Csurogon nem, vagy alig élnek magyarok” – mondta Teleki Júlia. „Azok az ártatlan áldozatok a magyar nemzet áldozatai is. ” „A Teleki Pál Érdemérmen ez áll: Merjünk magyarnak lenni! Én mertem és merek magyarnak lenni. ” /Bölöni Domokos: Aki mer magyarnak lenni. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 17./2009. február 28.„Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem” – ígérte püspökké szentelésének napján Márton Áron. Február 12-én hetven éve annak, hogy Márton Áront püspökké szentelték a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az évforduló tiszteletére február 28-án Kolozsváron, a 660 éves plébániatemplom kertjében felavatják és megszentelik Bocskai Vince szobrászművésznek a püspökről készült alkotását. A Szabadság napilap több írással állított emléket Márton Áronnak. /”Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni” Márton Áron püspök szobrát leplezik le ma a templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ a/ Márton Áron az erdélyi magyarság talán egyetlen olyan alakja, akire egyöntetűen felnéz mindenki. Márton Áron /Csíkszentdomokos, 1896. aug. 28. – Gyulafehérvár, 1980. szept. 29./ mélyen vallásos földműves család gyerekeként született. A Trianon utáni években munkát keresett Brassóban, majd a papi szemináriumba jelentkezett. A gyulafehérvári tanári jellemzés szerint Márton Áron „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem. ” 1932-ben került Kolozsvárra, mint egyetemi, ifjúsági lelkipásztor, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények hatására Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indított. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe. Jelmondata: Non recuso laborem – nem vonakodom a munkától. 1940-ben Gyulafehérváron maradt, a Dél-Erdélyben élő hívei mellett, mert vallotta: „Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk… Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat”. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor elkezdődtek a zsidóellenes intézkedések. Május 18-án a Szent Mihály-templomban jelentette ki: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…” A kommunista diktatúra visszaélései ellen többféleképpen küzdött. Körlevélben tiltakozott a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Papjainak és híveinek megtiltotta, hogy részt vegyenek a kommunista párt gyűlésein. Megpróbálták a püspököt lejáratni, tekintélyét megtörni. 1949. június 21-én letartóztatták. Ellene fordították 1944-es tevékenységét, amikor azért érvelt, hogy a párizsi béketárgyalásokon ne ismétlődjön meg Trianon igazságtalansága. Hazaárulással vádolták és 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Fogolyként is apostol volt. 1955-ben szabadlábra helyezték, azonnal átvette az egyházmegye irányítását. Nagylelkűen megbocsátott a békepapi mozgalomban résztvevőknek, visszaállította az egyház egységét. Két évig szabadon mozoghatott, azután házi őrizetre kényszerítették. Csak a székesegyházba mehetett át. Minden elképzelhető módon megpróbálták ellehetetleníteni, lejáratni, de tisztelete egyre nőtt. Lehallgatták, kutyáit megmérgezték, megpróbálták rávenni, hogy a házi őrizet feloldása fejében kössön kompromisszumot, de hajthatatlan maradt. 1967-ben is csak úgy fogadta el, hogy részt vesz a Franz König bíboros látogatásával fémjelzett ortodox állami ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a házi őrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”. Ezek után szabadon mozoghatott, három alkalommal Rómába is eljutott, bérmaútjai pedig Erdélyszerte diadalmenetté váltak. 1968-ban Ceausescu államfői fogadásra rendelte az egyházfőket, Márton Áront pedig maga mellé ültette. Erről szóló jegyzetében megemlékezik arról a pillanatról, amikor a diktátor beszéde után jött a kötelező taps: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. ” A hetvenes években fokozatosan gyengült, romlott az egészségi állapota. II. János Pál pápa 1980-ban felmentette az egyházmegye kormányzása alól. Ugyanabban az évben elhunyt. A már életében szentnek tartott püspök szentté avatási pere 1992-ben kezdődött el. b/ 1944. november 14-én Márton Áron római katolikus püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke és Nagy Ferenc református püspök-helyettes levelet írt Constantin Sanatescu miniszterelnökhöz az erdélyi magyarság sérelmeiről. „A Romániában élő magyarság – kezdve az 1918-as gyulafehérvári határozatokon – többször kapott ígéretet, hogy az ország többi állampolgárával egyenlő állampolgárként fog kezeltetni. Ezeknek az ígéreteknek a beváltására, sajnos a gyakorlatban nem került sor. Ellenkezőleg: a magyarság mind politikai jogaiban, mind gazdasági és kulturális téren olyan korlátozásokat szenvedett el, amelyek következtében élete fokozatosan egyre nehezebb lett, 1940 óta pedig, az Antonescu-diktatúra évei alatt elviselhetetlenné súlyosodott. ” Ezeknek a rendelkezéseknek „egész sorozata ma is teljes érvényben van, sőt augusztus 23-a óta újabb diszkriminatív – bizalmas és sehol közzé nem tett – rendeletekkel gyarapodott. ” A levélben felsorolták a magyarság sérelmeit. Kérték a kormányt, hogy vizsgálják meg a magyarság helyzetét és a sérelmek orvoslására foganatosítanak intézkedéseket. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ c/ Már 1945-ben felmerült Márton Áron politikai szerepvállalásának a szorgalmazása. A politikai színtéren való nyílt szerepvállalást a püspök visszautasította, egyházi hivatalával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Körleveleiben, a szószékről elhangzott beszédeiben már 1945 elejétől elítélte a véleményszabadság korlátozását, a kierőszakolt tekintélyt. Abban reménykedett, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésektől eltérően az új béketerveket az igazságosság és méltányosság elvére fogják alapozni. A marosvásárhelyi gyűlésen az Magyar Népi Szövetség vezetői 1945. november 18-án egy olyan politikai nyilatkozat elfogadását erőszakolták ki, amelyben az MNSZ az erdélyi magyarság nevében lényegében lemondott a határkiigazításáról. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. ” Márton Áron a román miniszterelnökhöz, Petru Grozához 1946 januárjában intézett levelében (a levelet megküldte az MNSZ vezetőségének is) tiltakozását fejezte ki az MNSZ marosvásárhelyi nyilatkozatával szemben. Meglátása szerint ez a nyilatkozat nem tükrözte az erdélyi magyarság álláspontját. „Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni. […] Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreimnek sorsa és sorsának alakulása miatt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt. ” – olvasható a püspök levelében. Márton Áron társaival 1946. április 29-én memorandummal fordult a magyar kormányhoz, amelyben a magyarság nevében kifejezték, hogy az erdélyi magyarság „saját államban, saját fajtestvéreivel együtt, saját életfelfogása szerint kíván élni. ” Egyúttal felkérték Teleki Gézát, a volt miniszterelnök Teleki Pál fiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje az erdélyi magyarságot. A memorandum nem került a párizsi béketárgyalások asztalára. /Nagy Mihály történész: Márton Áron és az erdélyi határkérdés. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./2009. március 25.Március 20–22-én a kolozsvári Apáczai-líceum volt a színhelye – ahogy az előző években is – a XIV. Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Versenynek. Erdély minden részéből összesereglett középiskolások vetélkedtek. A verseny megnyitó ünnepségén hangzott el Pomogáts Béla ünnepi beszéde. Ebben kifejtette: „Bevallom, én már régóta nem bízom a politikában, semmiféle politikában. Lenne bizalmam, ha Széchenyi Istvánok, Kossuth Lajosok, Deák Ferencek vagy legalább Bethlen Istvánok és Teleki Pálok kezében lenne a sorsunk. Bízom ellenben a magyar kultúrában, ennek éltető szellemében és ennek a szellemnek mai örököseiben, követőiben, tanítványaiban, azokban, akikre anyanyelvünket, irodalmunkat, nemzeti kultúránkat bízták a századok.” /Pomogáts Béla: Kazinczy parolája. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./2009. július 18.Az SZDSZ-nél kavarodó káoszban meghökkentő, hogy Retkes Attila, az új pártelnök bocsánatot kért a választóktól a magyarság kérdései iránti elkötelezettség hiánya, a vidék magára hagyása és a korrupciós ügyek miatt, ezek az evidenciák a párt nagy öregjeiből nem az egyetértés gondolatát váltják ki, hanem az ellenkezőjét, ,,soha el nem követett bűnöknek” minősítik ezt a kérdéscsoportot, és aláírásos listákkal tiltakoznak a bocsánatkérés ellen. Ezek szerint az SZDSZ-t eddig a magyarság kérdései iránti elkötelezettség jellemezte. A határon túli magyarsággal kapcsolatos viszonyt jelezte a liberális főemberek cinikus lepaktálása a nacionalista román és szlovák csoportosulásokkal, a határon túli magyarság megalázásának programszerű gyakorlata, az elszakított magyar nemzetrészek és a honiak folyamatos lenacionalistázása, az antiszemitázások és fasisztázások, a turulmadarazások, az árpádsávozások, a cigánybűnözés tagadása a háború utáni koncepciós népbírósági ítéletek elfogadása – például Wass Albert esete –, Teleki Pál szobrának Budapestről való kitiltása. Mindennek következménye az, hogy az utóbbi időkben Románia irányában csak Nagyváradig próbáltak elmerészkedni, ahol ,,érdemeik elismeréseként” udvariatlan füttykoncert, bekiabálások és nem éppen hízelgő szövegű feliratos vásznak, jelszavak fogadták őket. Retkes Attila jól érzékeli mindezt, esélyt akar teremteni az árnyaltabb nemzeti elkötelezettség felé vezető út fellelésére. A sok aláírásos petíció viszont annak a jele, hogy az SZDSZ képtelen a megújulásra. /Sylvester Lajos: Szadesz: nincs szükség bocsánatkérésre. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 18./2010. február 6.Testvértől testvérhez küldött gondolatokHa ül: görnyed. Ha feláll, attól tartok, hogy feje mindjárt eléri a mennyezetet. S attól is – mint a túl hosszúra nőtt gabonaszál – derékban előrecsuklik. Gyér, hófehér haja a szélcsendes szobában is meg-meglobog. Nagyon fáradtnak tűnik. Talán a tisztesség-tisztaság igyekezetébe fáradt bele. Budán él, a Várhegy oldalán, de lakásába átmenekített egy darabka Kolozsvárt: képek, faragások, tálak-kancsók, szőttesek, könyvek testében. Nagyon halkan, lassan, nagyon csendesen beszél. De sodrása van a szavának, szorosan illeszkednek egymáshoz a mondatok, a gondolatok. (Bokor Péter: Az utolsó utáni pillanat) * Annak a kornak, amelyikben fiatalságomat éltem, úgy hiszem, volt egy értéke, amiről kevés szó esik: sok kötelességteljesítő, becsületes embert nevelt. Ezt a különböző munkahelyeken látni. Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek nagyobb része a kor problémáiban nem is próbált eligazodni, természetesnek vette, hogy az élet olyan, amilyen. Azóta persze nagyot változott a világ, s a mai fiatalok egészen mások, mint mi voltunk. Krúdynak egy könyvét olvastam – a zenével kapcsolatos kis írásai vannak benne összegyűjtve, főleg a cigányzenéről –, s mennyi a nosztalgia ebben a múlt, az elsüllyedt világ iránt. Pedig Krúdy elég erősen kritikus szellem volt. De valamihez hozzánőtt a szíve fiatalságában, s ennek a pusztulása fájdalmasan érintette, bár tudta, hogy korántsem csupa érték pusztul el. A múlt persze könnyen megszépül az öregedő ember szemében, a fiatal másképp látja a dolgokat. Jókai szemében például csodálatosan megszépült a szabadságharc s a reformkor is. Bizonyára nem egészen úgy volt, ahogy ő megírta – s mégis milyen jó, hogy így írta meg, s így állított annak a kornak emléket. (Részlet az 1974. október 1-jén kelt levélből) * Vita Sándor nevét ritkán emlegetik, annál ismertebb öccse, Vita Zsigmond (1906–1998) munkássága, aki a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára és könyvtárosa, jeles művelődéstörténész, irodalomtörténész volt. Vita Sándor 1904. február 1-jén született Nagyszebenben, és 1993. február 3-án hunyt el Budapesten, 89 éves korában. A kolozsvári Hitel (1936) egyik elindítója. Bekapcsolódott az EMGE munkájába, 1940–1944 között a budapesti parlament tagja mint meghívott erdélyi képviselő. Kolozsvárról az oroszok elhurcolták, majd Budapesten az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya lett, egy évig tartották bent. Ezután Budapesten élt, visszavonulva a közéletből. (Szócikk) * A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik. (L. Vallasek Júlia: A fiatal nemzedék és a Hitel, Korunk, 2003. augusztus) * Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Főtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá. * Néhány aláíró neve a Vita Sándoré mellett – közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE- és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak. * Vita Sándor 1940 és 1944 októbere között mint az Erdélyi Párt képviselője, a nagy múltú kolozsvári Ellenzék vezetője és mint Erdély közéleti személyisége, mindig az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tette dolgát a magyar képviselőházban ugyanúgy, mint az erdélyi közélet megszervezésében. Személye egyik katalizátora volt az erdélyi háborúellenes mozgalmaknak, s mindent megtett, amit emberileg megtehetett a magyar egység megteremtése érdekében. (L. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár, 1935–1944) * Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a "magunk revíziójának" szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. (L. Szász István Tas: Vád és tények – Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete) * Hosszú élete során Vita Sándor rendkívül termékeny levélírónak bizonyult. Testvéröccséhez, Zsigmondhoz az 1935–1993 közötti időszakban írt, szinte félezernyi levele is ezt igazolja. Ezek a levelek a XX. századi erdélyi és anyaországi közélet, művelődés sokoldalú vetületeinek hiteles kordokumentumai. Becses forrásanyagot szolgáltatnak az irodalom- és művelődéstörténész, a szociológus és nem utolsósorban a politikus számára. * Az enyedi levelesládában megőrzött utolsó levelet Vita Sándor halála előtt 18 nappal – 1993. január 8- án – írta Zsigmondnak. Kiviláglik ebből is, hogy valóban: élete utolsó pillanatáig a világnak nagyon sok dolga érdekelte őt. Utolsó levelében is azt tudakolja (például), hogy Enyeden Zsigáék vajon nem fáznak a nagy erdélyi télben, jó-e az ellátás arrafelé, s közli: csendben telt el az új esztendő indulása. Örül annak, hogy a kolozsvári napilapban megjelent a Teleki Béláról írt cikke, és jelzi: pénzbeli adománnyal szeretné támogatni egykori iskoláját, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot. * Íme: testvértől testvérhez küldött gondolatok, érzelmek gazdag világa ez a leveleskönyv. Ugyanakkor ezek a levelek rendkívül értékes, tartalmas kordokumentumai a XX. század fergeteges éveinek, mikor is békés meg kevésbé békés időszakok váltogatták egymást – különösképp ezeken a mi tájainkon –, s a zajló események meghatározták egyéni és közösségi életünket. Vita Sándornak a testvéröccséhez, Zsigmondhoz írt levelei fontos, nélkülözhetetlen forrásai az erdélyi és az anyaországi irodalom, művelődés közelmúltbeli történetének; behatóan rávilágítanak a kor jellegzetes magyar sajátosságaira, a szóban forgó idők szellemi törekvéseire, történéseire. (Előszó) * Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz. Sajtó alá rendezte és az előszót írta Győrfi Dénes. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009 B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. február 23.A váradi magyar feliratok kálváriájaA nagyváradi közterületek elnevezései újfent a közbeszéd tárgyát képezik. Az utóbbi hetekben, napokban kulturális eseményeken merült fel a téma, politikai és civil szervezetek beszélnek a mikéntekről, s helyenként a konkrétumok is szóba kerülnek. A realitásokról beszélgettünk SZABÓ ÖDÖNNEL, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökével. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek az a felelősége, hogy ne csak időszakosan foglalkozzon a témával. Ne csak azért, mert az éppen aktuális, vagy netán azért, mert azzal időszakosan a figyelem középpontjába lehet kerülni. Szabó szerint ebben az ügyben is tartós eredményeket kell elérni. Sikerült kieszközölniük, hogy jelenleg a többségi nemzet részéről is létezik támogatottsága a rendezésnek. Már az év elején megkezdődtek az egyeztetések a demokrata–liberálisokkal – avatott a részletekbe. Az együttműködési szerződésük pontjai között egyértelműen szerepel a téma. Az RMDSZ nem volt hajlandó aláírni a megállapodást konkrétumok nélkül. Talán már e héten a nyilvánosság elé tárja a két párt megyei elnöke a szerződés részleteit. A kivitelezésen a sor – fogalmazott az ügyvezető elnök. Nem titkolta azt sem, hogy már az bizakodásra ad okot, hogy két olyan erő, amely az RMDSZ nélkül, önmagában is elégséges lenne a nyelvi kérdések átvitelére, az ügy mellé állt, hiszen létezik megállapodása az RMDSZ-nek a nemzeti–liberálisokkal is. Ha a két pártból legalább az egyik támogatni fogja az elképzeléseket a városi tanácsban, már eredmények fognak születni. Ezzel magyarázta, hogy Biró Rozália alpolgármester, frakcióvezető bizakodóan nyilatkozott múlt héten minderről, hiszen ismeri mindkét megállapodás tartalmát. A civil kurázsi is szükséges Az elmúlt két évtizedben az RMDSZ következetes volt ebben a kérdésben. Ennek köszönhető Szabó szerint, hogy megyeszerte, így a szórványvidéken vagy városokban magyar utcanevek léteznek. Szólt több településről is, melyekben az iskolák elnevezései magyar kötődésűek. Gratulált például az élesdi RMDSZ-szervezetnek hogy bár már húsz százalék alatti ott a magyarság részaránya, mégis a közterületek megnevezései két nyelven szerepelnek. Amint mondta, kifejezetten örül, hogy más szervezetek is az RMDSZ mellé csatlakoznak ebben az ügyben, „hogy saját érdekek miatt vagy másért, azt nem az én tisztem eldönteni”. Az RMDSZ szempontjából az fontos, hogy következetesen tudja érvényesíteni ezeket a jogokat. „Az elkövetkezendő időszakban egy másik lépcsőfokra szeretnénk lépni. Van egyfajta hajlandóság erre a megyeszékhely vezetésében, az elmúlt két év pozitív együttműködésének következtében. Hogy ez mit fog jelenteni konkrétan, az majd a testületen belül fog kiderülni. Azt sem kell elfelejtenünk, hogy mind a váradi, mind a megyei önkormányzatban a mi szavazataink mellé – bármennyire is jogosak is a kéréseink, bármennyire is pozitívak azok a felvetések – hét, illetve kilenc plusz szavazatra van szükségünk. Ezt a többséget, amit vidéken ki tudtuk alakítani, Nagyváradon is képesek leszünk” – mondta Szabó Ödön, majd hozzáfűzte. „Emlékezzünk arra is, hogy például többéves tárgyalássorozaton keresztül tudtunk odáig elérni, hogy az Antonescu utcanevet a Városháza megnevezésre cseréljük. Akkor nagyon sokan hallgattak erről, s az újonnan létrejött civil szervezetek egy része hajlamos mindegyre feltalálni a meleg vizet. Összességében elmondhatjuk, hogy ezzel az üggyel foglalkozunk, hogy nem olyan gyorsan, amint azt mi magunk is elvárnánk, az lehetséges, de az RMDSZ-ben létezik a teljes akarat, és minden egyes eszközzel azért harcolunk, hogy ezeket az érdekeinket érvényesíthessük. Utcát neveztek el Mottl Románról, Czárán Gyuláról, de említhetném Juhász Gyulát is, akinek a nevét váradi iskola viseli, vagy Bodola Gyulát, akiről a városi stadiont nevezték el. Ezek is bizonyítják, hogy ezek a kérdések számunkra fontosak. A Rulikovszki temetőt el tudtuk nevezni választási kampányidőben is. Nem tudtuk viszont átvinni azt az elképzelésünket, hogy a Teleki Pál utca visszakapja régi nevét, de legalább Városháza lett Antonescu helyett. Itt kénytelenek voltunk közbevetni, hogy sem a Városháza, sem a Bodola Gyula név nem szerepel kiírva sehol, hiszen a Primăriei és a Iuliu Bodola nincs magyarul, nem is beszélve a Sf. Ladislauról, ami még csak nem is hasonlít a Szent Lászlóra. Szabó szerint az, hogy miből mi lesz és mihez mennyi idő kell, az mindig attól függ, hogy a lehetőségeket mennyire tudjuk megteremteni, illetve kihasználni. „A műemlék épületekre például háromnyelvű feliratokat tudtunk kihelyezni, ami óriási előrelépés, hiszen Erdély fővárosában, Kolozsváron mind a mai napig nem tudják elérni ezt. A színházon, a filharmónia épületén régóta szerepel a magyar megnevezés is, akár a közintézményeken, így a város- és a megyeházán. Kell persze mindehhez egyfajta plusz civil kurázsi is. Kíváncsi vagyok, hogy azok közül, aki sajtótájékoztatót tartanak ebben a témában, hánynak a házán van kint a kétnyelvű utcanévtábla. Mert azt senki sem tiltja, hogy a saját kapumra kihelyezzem, esetleg a házszámtábla mellé a közterület (utca, negyed) történeti megnevezését.” Végül az ügyvezető elnök kijelentette: „Az RMDSZ-ben megvannak ezek a plusz tartalékok, amint az eddigieket, ezeket el is fogjuk tudni érni. Azért fontos a többségiek támogatottságát megszerezni, mert nem olyan jellegű táblákat szeretnénk, amelyek egy hatalomváltásnál vagy a demográfiai mutatók esetleges rosszabbodásánál lekerülnek. Nyilvánvalóan minden olyan eredmény, amely kölcsönösségre épül, és amelyet a másik fél is elfogad, az tartósabb. Az RMDSZ-nek pontosan az a feladata, hogy ne csak időszakosan legyenek kint a magyar feliratok, mint amiket például festékszóróval fel lehet fújni, hanem ezek az utca- és más nevek egy időtálló közigazgatási döntésnek megfelelően maradjanak fenn.” Megyeri Tamás Róbert. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. április 15.Erdély, a magyar politika barométereA magyarhoni választások első fordulója után a győztes Fidesz nem ünnepelt, de a Vörösmarty téri éjszakai spontán összejövetel heve hozzánk, Erdélybe is átsütött. Az intenzív érdeklődés, amely még a romániai belpolitikai eseményekről is elterelte a figyelmet, nemcsak ezekre az órákra volt jellemző. Az erdélyi magyarság többsége a Fidesz 2002-es kormányzatból való kibillentésének döbbenete után gyorsan felocsúdott, s akik rokoni, baráti, ismeretségi kapcsolataik révén ezer és ezer szállal kötődtek az anyaországhoz nyolc esztendőn át, a legreménytelenebb pillanatokban is hittek abban, hogy vége lesz egyszer a nagy szoci és ballib lakomának, és a nemzetpolitikában visszaköszön az Antall József-i és Orbán Viktor-i időkből az, ami jó. Be kell ismernünk, hogy ezt a reményt nemcsak az táplálta, hogy a Fidesz ezekben a nehéz időkben is, ellenzéki lehetőségeinek függvényében, magára vállalta az elszakított nemzetrészek képviseletét, hanem az is erősítette hitünket, hogy fokozatosan a végletekig elpimaszodó cinikus magyar kormányok folyamatosan maguk ellen hergelték a határokon kívül élő nemzetrészek magyarjait. A külmagyarok elidegenedése csak a hatalmat gyakorló és ezzel visszaélő pártokkal való viszonyban volt érzékelhető, a társadalom minden más rétegéhez tartozó közmagyarok erdélyi kapcsolatai eközben pozitív irányba mozdultak el. Tartalommal és érzelmekkel, élettel telítődtek a testvérintézményi, a testvértelepülési és a civil kapcsolatok. A 2005. december 5. miatti szégyen tömegjelenséggé vált. A mostani választásokon szégyenpadra ültetett pártkorifeusoknak észre kellett volna venniük, hogy a kisebbségből fakadó erősebb nemzettudatot milyen mértékben sérti az ostoba turulmadarazás és árpádsávozás, a minálunk az örökös magyar nemzeti értékek közé sorolt Wass Albert, gróf Teleki Pál kitiltása Budapestről. Utólag elmondhatjuk, hogy a mostan szétoszlott vagy csúfosan megvert hadak politikai intrikáinak köszönhetően született Erdélyben száz és száz turulmadár, ezek a politikai idétlenségek is besegítettek abba, hogy a csíksomlyói, a perkői búcsú, az ezer székely lány ünnepe és általában az erdélyi vonzatú magyar turizmus megélénkülése ennek a nem anyaországhoz méltó ellenséges viselkedésnek köszönhető. Ez a kiközösítés nemcsak a kormánypártiaknak szólt. Dávid Ibolyának sorozatos köpönyegforgatásai miatt a csíksomlyói búcsú helyett a tápiószentmártoni Attila-dombon kellett energiával feltöltődnie, ami most az akkumulátorából végleg kifogyott. Hiller István művelődési miniszternek az erdélyi fiatalok tüntetése miatt a sepsikilyéni templom freskóinak avatóünnepségére nem volt tanácsos eljönnie. Eörsi Mátyás Kolozsvárról távozott oly módon, mint a napóleoni háborúban a győri vitézek. Mindeközben a Fidesz és a kereszténydemokraták emberei otthonosan mozogtak nálunk, Tusványos valóságos Fidesz-fórummá vált, a mindenhol szeretettel fogadott nemzeti érzelmű magyarok, mint olykor az emigrációba szorult cseh, lengyel kormányok, itt érezhették az övéik között magukat. És természetesen otthon, ahol mostanig milliókat állítottak maguk mögé, azok közül is, akik a tavaly még bíztak a szocialistákban. Erdély a magyarság vállalásának barométere volt. A most bukott vagy szétporladt pártok nem érzékelték a higanyszál mozgását, és most a felkelő nap felé fordulva rázzák öklüket. Sylvester Lajos, Háromszék Erdély.ma 2010. augusztus 21.A második bécsi döntés: amikor Hitler ceruzája vastagon fogA román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan. 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be. A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt. Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához. Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta. Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban. A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett.. L. Balogh Béni. Transindex.ro 2010. augusztus 31.Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve)Bárki bármit mondhat, az 1938 és 1941 közötti években Magyarország területi gyarapodása igazságos jellegűnek tekinthető, mind történelmi, mind etnikai szempontból. Ennek keretében megegyezéses alapon került sor arra a második bécsi döntésre is, amely az 1920-as trianoni diktátum által Romániához csatolt magyar területek 42 százalékát Magyarországnak ítélte. A visszakerült terület Erdély szegényebb, de magyar többségű régiója volt, míg az altalajkincsekben és iparban gazdagabb Dél-Erdély Románia fennhatósága alatt maradt, mivel az a régió román többségű volt. A bécsi döntés egyértelműen tekintettel volt az etnikai összetételre, bár itt-ott, a határvonalon lehetett volna még magyar településeket — így például Kalotaszeg déli részét—Magyarországhoz kapcsolni. Mivel az új határ útvonalakat és vasútvonalakat is átvágott, így például Székelyföld és Kolozsvár között, ráfért volna némi módosítás, azonban erre nem volt lehetőség, mert e határvonalat egy német—olasz döntőbíróság húzta, és elfogadására, tiszteletben tartására mindkét ország kormánya kötelezettséget vállalt. E határrendezéssel kapcsolatban elfogadható Róna Andrásnak, Teleki Pál közeli munkatársának véleménye: ,,A döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében, a »felező igazság« elvére épült.” A döntés jellege Ha az első világháborút lezáró békediktátum alkalmával az önrendelkezés szellemében jártak volna el, akkor bizonyára nem került volna sor a területi revíziókra. Ha valóban igazságos lett volna a trianoni diktátum (1920), akkor engedélyezte volna a népszavazást az elcsatolásra ítélt területeken. A trianoni igazságtalanságra a legjobb példa Székelyföld helyzete, amelynek népét nem kérdezték meg, hogy az önrendelkezési jog alapján akar-e román uralom alá kerülni. A több mint félmilliós székelymagyar népet, amelynek számaránya a történelmi Székelyföldön jóval nyolcvan százalék fölött volt, megillette volna a független államalapítás joga. Ha elfogultság nélkül mérlegeljük e kérdést, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez számukra indokoltabb lett volna, mint az enyhe román többségű (53,8 százalékarányú) Erdélynek Romániához való csatolása. Ha a nagyhatalmak a történelmi igazságosság szellemét követik, és arra (is) gondolnak, hogy az igazságtalan békediktátum újabb háború forrása lehet, az utódállamokat széles körű autonómiák biztosítására kellett volna kötelezniük az uralmuk alá hajtott népcsoportok egyenjogúságának garantálása végett. A területi önkormányzatok létrehozására lett volna lehetőség Erdélyben, mert itt is találunk túlnyomóan román és túlnyomóan magyar többségű régiókat. A románok lakta Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megyéből román, a székely megyékből magyar autonóm tartományt lehetett volna szervezni, míg a vegyesen lakott területeken vegyes nyelvű közigazgatási régiókat. Románia azonban a becsületes nemzetiségpolitika helyett az erőszakos beolvasztás, románosítás politikáját alkalmazta, kikényszerítve a magyar kormányzatok területi revízió melletti elkötelezettségét. Az első bécsi döntés alkalmával, 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a 87 százalékban magyarlakta felvidéki határsáv, majd 1939-ben a többségében ruszin- és magyarlakta Kárpátalja, 1941 tavaszán Délvidék magyar többségű területei, a Duna-Tisza köze. Észak-Erdély magyar többségű területei, köztük Székelyföld, a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb régiója a második bécsi döntés után, 1940. augusztus 30-án egyesült Magyarországgal. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy 1938 és 1941 között Magyarország nem idegen területeket szállt meg, hanem saját ezeréves nemzeti területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat, és ez enyhítette Trianon igazságtalanságát. E területek visszakövetelése jogos és igazságos jellegű volt. Horthy Miklós Nem szabad elítélni Magyarország politikai vezetését, valamint a hat nyelvet kitűnően beszélő Nagybányai Horthy Miklós kormányzót, amiért az igazságtalan trianoni békediktátum semmissé nyilvánítását, felülvizsgálatát követelte. Ennek lényege az volt, hogy békés úton állítsák helyre a történelmi magyar állam területi egységét, és ha ez nem lehetséges, akkor szerezzék vissza a túlnyomórészt magyarlakta területeket. Horthy Miklós kormányzót a magyar többségű területek felszabadításáért illik még ma is lefasisztázni és ,,lovas tengerésznek” csúfolni. A kommunista csőcseléknek és az utódállamok politikai elitjének a kormányzót lejárató propagandája annyira sikeresnek tekinthető, hogy Szent István napján e sorok írója azzal szembesült, Horthy nevének hallatán még Székelyföldön is elhalkul a magyar emberek beszéde. Érdekes, hogy ez egy kirándulás szervezése idején történt, és szó sem volt politikáról, csak egy megjegyzésről, arról, hogy a Horthy-időben készült el a Sepsiszentgyörgyöt Erdővidékkel összekötő (Középajtán átvezető) megyei út, mivel az 1940-es új határ elvágta az Előpatak irányába haladó, Észak-Erdéllyel összekapcsoló útvonalat. Megdöbbentő, hogy az átlag magyar ember alig hallott arról, Horthy az Osztrák―Magyar Monarchia győztes tengernagya volt. Kevesen tudják azt is, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje, olyan régi vágású, konzervatív politikus volt, aki talpig becsületes úriemberként szolgálta hazáját és népét. Horthy kormányzó az 1918-as összeomlás utáni káoszban talán az egyetlen olyan magyar politikus és katona, aki meg tudta teremteni azokat a feltételeket, amelyek révén az erőforrásaitól és területének 71,5 százalékától megfosztott Csonka-Magyarország újjászervezhette gazdasági, társadalmi és kulturális életét. Tér hiányában csak egyetlen példát említek, éspedig azt, hogy a háború után néhány évvel a magyar pengő Kelet-Európa legstabilabb pénzévé vált. Mivel vádolható Horthy Miklós, hogy nevének hallatára még ma is sokan megremegnek? Már említettem, a legfőbb bűne a magyar többségű régiók visszaszerzése volt, ezért illik a tudatlanságban nevelt magyar embereknek szidalmazni őt. A magyar területek visszaszerzését sokan azért tartják hibának, mert ezzel magyarázzák Magyarország háborúba sodródását, a zsidóság egy részének a kiirtását, a háborús magyar veszteségeket, a nemzetiségek elnyomását. Nos, az alábbiakban mindezekre igyekszünk választ adni. Holokauszt Amíg a magyar társadalom közgondolkodásában a holokauszt közismert, addig a román társadalom alig vesz tudomást róla, mivel a román népben nem alakították ki ,,a bűnös nemzet” érzését. Magyarországon a holokauszt kérdését legtöbbször az európai összefüggés-rendszerből kirángatva ismertették, azt sugallták, hogy a magyar népet nagyobb felelősség terheli, mint másokat. A magyar médiában ritkán mondták el, hogy a zsidóság kiirtása majdnem egész Európában kiterjedt. A magyar zsidóság szenvedésének ecsetelésekor nem hangsúlyozták kellőképp, hogy deportálásukra 1944. március 19-e után került sor, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, és azt a németek által ellenőrzött bábkormány vezette. Még mindig vannak olyanok, akik a zsidóság sorsáért Horthyt hibáztatják. Amíg ,,a magyar bűnöket”, a zsidóság tekintélyes részének deportálását a magyarság fejére olvassák, addig Romániában a népesség jelentékeny része még ma is úgy tudja, hogy Ion Antonescu marsall, a román állam háború alatti diktátora nemzeti hős és a zsidók megmentője volt. Mindezt akkor, amikor a zsidók mészárlása Romániában, és nem Németországban kezdődött. Romániában a szuverén román állam hadserege senkitől nem kényszerítve, Antonescu marsall parancsára mészárolta le az észak-bukovinai és transznisztriai zsidók többségét, majd a szovjet hadi sikerek hatására megszervezték kitelepítésüket. Annak ellenére, hogy az 1946 és 1948 között Bukarestben megjelent, Matatias Carp által írt dokumentumkiadvány dátumhoz, településhez kötötten tárgyalja a román holokausztot, a román nép nem szembesült a történelmi tényekkel, mert e kiadványok már a megjelenés után hozzáférhetetlenné váltak. ,,Példányait megsemmisítették, a kommunista rezsim korifeusai még attól sem riadtak vissza ― írja Takács Ferenc ―, hogy ügynökeikkel ellopassák a könyvet a világ nagy könyvtáraiból.” Ennek ismeretében érthető, hogy a háborús bűnös Antonescu tiszteletére az 1990-es években miért avattak szobrokat, miért neveztek el utcákat, tereket, intézményeket. Az utóbbi évtizedben ― nemzetközi nyomásra ― némileg változott a helyzet, a román politikai vezetés arra kényszerült, hogy mérsékelje az egyre erősödő Antonescu-kultuszt, és elfogadja a román holokauszt tényét. Románia végül 2003-ban kénytelen volt vizsgálóbizottságot felállítani a holokauszt körülményeinek feltárására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetésével működő bizottság megállapította, hogy a háború alatt az akkori Románia területén 270 000 román és ukrán zsidó vesztette életét. Bár Bukarestben holokausztemlékművet is felállítottak 2009 októberében, mégis úgy tűnik, még mindig átszövi a közgondolkodást az, hogy a magyarok gyilkolták halomra a zsidókat, míg a románok megmentették őket. E sorok írója is reméli, hogy soha többet nem fog megismétlődni népek, népcsoportok kiirtása, bántalmazása csak azért, mert más a kultúrájuk, vallásuk és nyelvük. A történelmi múltat el kell fogadni úgy, ahogy volt, és tudni kell: nincsen bűnös nemzet, de van bűnös állampolitika, és voltak bűnös személyek is. Horthy, akit a németek szintén deportáltak, sokáig védelmet biztosított a magyarországi zsidóságnak, és tulajdonképp nevéhez a zsidók százezreinek a megmentése fűződik. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. szeptember 30.Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)Ünneplés Kézdivásárhelyen Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben. A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro. Hetven éve történt Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait? Előre, a Kárpátok gerincéig Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!" S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is." Szeptember 5. A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget." Szeptember 6. Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában. Szeptember 7. Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat." Szeptember 8. Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta. Szeptember 9. Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta". Szeptember 10. Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott." Szeptember 11. Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival." Szeptember 12. Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja. Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek." A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ." Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. november 6.Székelyföld a visszatérés után I. (1940–1944)Teleki számára nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Magyarországhoz „visszatért” területek helyzetét elemző társadalomkutatók, statisztikusok, publicisták, agrárszakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy Magyarország területe gazdaságilag elmaradott, társadalmi viszonyaiban fejletlen, hátrányos helyzetű országrésszel gyarapodott. Az 1940-1944 közötti időszakban a magyar állam a visszatért területeken, így a Székelyföldön is, egy komplex modernizációs, gazdasági-társadalmi felzárkóztató politikát alkalmazott. A helyzet azonnali szemrevételezése után állami támogatásokat sürgető időszak következett. A közgondolkodásban egyetértés volt abban, hogy az új államkeretek közötti fejlődésbeli különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az „egybehangolás” és az újjáépítés munkáját. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája megerősítette, illetve eleve generálta is. A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére [...] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt” – írja Ablonczy Balázs. A reintegrációs törekvések fő kivitelezői a vármegyék törvényhatóságai voltak. A közigazgatási intézmények mellett azonban Erdélyben sajátos, a trianoni területen nem létező intézmények is részt vettek a fejlesztéspolitika megvalósításában. Ilyen volt az 1940. szeptember 14-én Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére alakult, Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely „legális adatgyűjtő, javaslattevő és tanácsadó szerv.” Az EGT közvetítői hatáskörébe az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet és a kolozsvári „Szövetség” Gazdasági Hitelszövetkezetek Központja tartoztak. A Földművelésügyi Minisztérium 1941 júniusában Erdélyben létrehozta a FM Erdélyi Kirendeltségét. A minisztériumnak külön erdélyi költségvetése volt. A nagy múltú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is megbízást kapott tevékenysége folytatására. Állami támogatással tovább folytatta tevékenységét az erdélyi szövetkezetek csúcsszervezete, a még 1920-ban alakult, Kolozsvárt székelő „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja. 1940. október 16-án a Hangya Szövetkezetek igazgatósági gyűlésén elhatározták, hogy „Marosvásárhely székhellyel szövetkezetet hoznak létre, amelynek cége lesz: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Szövetsége, mint szövetkezet.” A gazdasági élet fellendítését segítendő, több új intézményt hoztak létre. 1943-ban, Marosvásárhely székhellyel alakult az Erdélyi Tejgazdasági és Tejértékesítő Szövetkezet, amely tejgyűjtő állomásokat, községi tejszövetkezeteket létesített. Az EMGE, a Futura, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a kolozsvári Szövetség létrehozta az Erdélyi Gazdák Magértékesítő Szövetkezetét, amely az ún. zárt erdélyi területen tevékenykedett (Háromszék, Csík Udvarhely, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy vármegyék) A szociális támogatások területén a visszacsatolás után az első állami segélyszervezet az Erdélyi Szociális Szervezet volt, feladatkörét 1941 közepén az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (O.N.Cs.A) vette át. Az intézmény házakat építtetett és javíttatott, házi és kisipari támogatásokat folyósított a sokgyermekes családoknak, állatjuttatásokat (tehenek, lovak, sertések és kisállatok) bonyolított le. A házasulandóknak házassági kölcsönöket is nyújtott. A Nemzeti Önállósítási Alap kezdeti célkitűzése az értelmiségi munkanélküliek gazdasági önállósítása volt. A visszacsatolás után a szakképzett kereskedőket és iparosokat is támogatta. A mezőgazdaság állami támogatása A visszacsatoláskor a trianoni területen az állami gazdaságirányításnak már kialakult, sokrétű gyakorlata volt (főleg német és olasz példák nyomán). A kormányzat erdélyi mezőgazdaság fejlesztő programjában is érvényesítette ezt a tapasztalatot. A növénytermesztés színvonalának javítására kedvezményes vásárlással minőségi vetőmagakciókat szerveztek. Fontos szempont volt az ipari növények (rostlen, napraforgó, cukorrépa) és a Székelyföldön addig alig ismert, vagy kevéssé elterjedt takarmánynövények (lucerna, szarvaskerep, somkóró, baltacím) meghonosításának szorgalmazása. Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült, a székely megyékben mindenütt gyümölcsészeti intézőségeket és növény-egészségügyi körzeteket állítottak fel, tanfolyamokat szerveztek, kiállításokat rendeztek. A gyümölcsösök ápolásához permetezőgépeket, vegyszereket osztottak kedvezményes áron, permetezőmester képző tanfolyamokat szerveztek ahová a nagycsaládosokat vették fel. Az állattenyésztés támogatása A FM megszervezte Erdélyben is az állattenyésző szolgálatokat, Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat állított fel. Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertés szakosztályokkal) feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt. A FM törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást. A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat elsősorban tenyészkanca akciók lebonyolításával támogatta. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének legfontosabb eljárása a fajtafeljavítás volt, ezt a törzskönyvezett apaállatok köztenyésztésben való elhelyezésével biztosították. A tenyészbikák vásárlásánál a székelyföldi gazdakörök 25 százalékos, a községek és közbirtokosságok 20 százalékos kedvezményt kaptak. A juhtenyésztés fellendítésére 1941-ben és 1942-ben kormányzati támogatással fésűs-gyapjas cigája kosokat és bárányokat osztottak ki. A baromfitenyésztés támogatására a FM Marosvásárhelyen keltető központ létrehozását rendelte el, ól építési segélyeket folyósított. Legelő- és rétgazdálkodás korszerűsítéséhez az EMGE Zöldmező ügyosztálya a szakszerű legelőgondozás, a legelőfeljavítási ismeretek terjesztésére telente zöldmező- és pásztorképző tanfolyamokat szervezett. A FM Erdélyi Kirendeltsége 1941-ben a legelőviszonyok megjavítása végett Erdélyben „mintalegelők” felállítását határozta el. A kijelölt mintalegelők gondozásának anyagi támogatása mellett, a gazdákat gazdasági tanfolyamokon oktatták, a szakszerű legelőkezelési ismereteket és legelőmestereket képeztek ki. A mezőgazdasági gépellátás támogatása A kormányzat több alkalommal indított kedvezményes gépvásárlási akciókat (vetőgép-, magtisztító gép és ún. kisgép akciókat bonyolítottak le). A mezőgazdasági termények tárolása, feldolgozása, a korszerű állattartás érdekében a mezőgazdasági építkezéseket is támogatta. A FM Erdélyben gabonatárház építési programot kezdeményezett. A kisgazdaságok támogatására állami segéllyel silóépítési akció, minta trágyatelep építési akció és – Kós Károly típusterve alapján – mintaistálló építési mozgalom indult. A tejipar fejlesztésére – a feldolgozásra és értékesítésre – különös gondot fordított a FM (államsegéllyel juhtej gyűjtő és gomolyakészítő, illetőleg juhgomolya-beváltó állomásokat létesítettek.) A feldolgozóipari építkezéseknek ezekben az években szintén jelentős megvalósításai voltak (pl. a csíkszentsimoni szesz- és keményítőgyár, a szárhegyi len feldolgozó üzem). A kisvárosokban az állam vágóhidak építését támogatta. A mezőgazdasági képzés támogatása Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen 1942-ben sajt-és vajmestereket képző mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését. Székelyföldön állami támogatással tovább működött a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskola. A rendszeres intézményi képzés mellett két-három hónapos téli gazdasági tanfolyamokat, mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamokat, a háziasszonyok részére hathetes háztartási vándortanfolyamokat szerveztek. Az erdőgazdaság támogatása A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3 százalék) követkézményeként az erdőgazdaság az egyik legfontosabb gazdasági tényező volt. A kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása volt az azonnali feladat. Az addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok épültek. A kormányzat a fakitermelésre kedvezményes hitelakciót engedélyezett. Pénzügy, ipar, kereskedelem A Magyar Nemzeti Bank az erdélyi pénzintézetekkel szemben megkülönböztetett hitelpolitikát folytatott: „míg egyes pénzintézetek különben saját tőkéiknek csak 50 százalékáig részesülhettek a Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelében, Erdélyben annak 100 százalékáig részesültek.” A visszacsatolt erdélyi városok iparszerkezete – Kolozsvár kivételével – kisipari jellegű volt. A kormányzat a kisiparosokat folyamatosan olcsó, olykor fedezet nélküli hitelekkel támogatta. Infrastrukturális fejlesztés: útépítések A megyék költségvetésében a közúti alapokból fedezték a javítások, útépítések költségeit. Hidakat, átereszeket építettek újra, úttesteket építettek át, új útpályákat építettek ki, a hegyi utakon támfalakat építettek. Az utasforgalmat az ország fővárosa felé vasúton – a déda-szeretfalvi vonalrész átadása után – három személyszállító vonat biztosította: a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalon egy sebes-gyors, Sepsiszentgyörgy-Zsibó-Debrecen útvonalon egy személy-sebes és az 1943 nyarán beindított „Hargita Express” székely gyorsmotorvonat, amelyen a legtávolabbi megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről 12 óra alatt lehetett az ország fővárosába utazni. Megyei középítkezések: 1941-tavaszától széleskörű építkezési, helyreállítási munkálatok indultak. Elsősorban középületek felújítására került sor, de új épületeket is emeltek. A négy év alatt a városok belső tereinek rendezésére, arculatuk modernizálására is utaltak ki állami támogatásokat. A városoktól, községektől távoli lakott helyeken 1940-44 között postaügynökségek is nyíltak: a hegyi tanyákat – a közigazgatási besorolás szerint a „lakott hely”-eket is bekapcsolták a postahálózatba. Minden járásban tűzrendészeti felügyelőket alkalmaztak, a községekben is tűzoltó szertárakat létesítettek és tűzoltó felszereléseket vásároltak. Az ifjúsági testedzést iskolai és iskolai kereteken kívül is támogatták. A kisvárosokban részben önerőből, részben kormányzati támogatásokkal sportlétesítmények jöttek létre. Különösen a téli sportok gyakorlásának feltételei javultak a negyvenes évek első felében. Szociálpolitika, közellátási segélyezés és egészségvédelem A szociális támogatásokra jellemző volt a komplexitás, sokrétűség. Állami támogatással „népruházati” akciók, a népélelmezés javítását célzó különböző segélyezési akciók zajlottak (zöldkeresztes tej- és cukorakciók), háziipari tanfolyamokat, főzőtanfolyamokat szerveztek. Az egészségügyi képzés javítására az egészségügyben dolgozók tanfolyamokat, tanácsadó szolgálatokat szerveztek (zöldkeresztes egészségvédelmi körök.) Fejlesztették az intézmények eszköz-felszereltségét (gőzfertőtlenítő gépek, mentőautók), egészségházak, szülőotthonok épültek. Az állam a kisvárosokban csatornázási, ivóvíz ellátási munkálatokat is támogatta. A szociális szervezetek mellett a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok segélyezésében az erdélyi társadalmi szervezetek, vagyonközösségek is részt vállaltak. Jövedelmeik tekintélyes részét fordították kulturális, szociális támogatásokra (az Erdélyrészi Hangya Központ, a Csíki Magánjavak). Oláh Sándor Transindex.ro 2010. november 15.Átadták a Bethlen Gábor Alapítvány díjaitPuskás László görög katolikus pap és a Magyar Katolikus Rádió részesült idén a Márton Áron-emlékéremben. Az elismeréseket a Bethlen Gábor Alapítvány többi díjával együtt november 14-én, vasárnap adták át az Uránia filmszínházban. Puskás László festőművészt, görög katolikus lelkészt Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke méltatta. Lezsák a papszülő példáját emelte ki először, aki a szovjet hatalom totális egyház megsemmisítése közepette is megőrizte hitét. Mivel – sok más paptársához hasonlóan – id. Puskás László sem volt hajlandó pravoszlávnak vallani magát, kényszermunkatáborba került: réz-, ólom- és kőbányákban dolgozott. Csak betegsége miatt került vissza Kárpátaljára, de ott is csupán fizikai munkát vállalhatott haláláig. Fia Lembergben végzett művészettörténetet, de mivel a papi hivatáshoz ragaszkodott, 1970-ben áttelepült Magyarországra, mert csak itt maradt fenn a különálló görög katolikus egyház. 1993-ban szentelték pappá, ekkor már Magyarországon és Ukrajnában is ismert festőművész volt. Puskás atya, számos hazai és határon túli görög katolikus templom díszítése mellett, a krakkói Isteni Irgalmasság-bazilika magyar kápolnájának mozaikját is jegyzi. Szőke Jánossal karöltve Puskás László nagyon sokat tett azért, hogy 2001-ben II. János Pál Romzsa Tódor vértanú püspököt boldoggá szentelje. „Csak minimálisan vonatkozik rám ez a kitüntetés, – mondta Puskás László – valójában az egész kárpátaljai magyar papságot illeti meg. Azokat, akik készek voltak feláldozni magukat hitükért, az egyház egységéért.” A szintén Márton Áron-emlékéremmel kitüntetett Magyar Katolikus Rádió érdemeit Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek ecsetelte. A főpásztor a díj névadójának gondolatát átvéve kijelentette: a világnak az imádság és a prédikáció mellett az életekben megvalósuló példákra is szüksége van. Éppen ezért lehet az, hogy a katolikus rádió műsorainak csak tíz százaléka vallásos, liturgikus tartalmú, kilencven százalékban a legnemesebb közszolgálati feladatokat látja el. Juhász Judit vezérigazgató-helyettes úgy fogalmazott, hogy reményt, erőforrást ad ez a díj most a rádió minden munkatársának a megmaradáshoz. Spányi Antal, a rádió vezérigazgatója visszaemlékezett, hogy keresett a püspöki konferencia alkalmas eszközök az erkölcsi megújulás elősegítéséhez. A székesfehérvári püspök szerint a katolikus rádió az egyik szükséges eszköz, amelyen keresztül az értékek eljuthattak a Kárpát-medence minden magyarjához. A harmincéves Bethlen Gábor Alapítvány díjátadásán Bethlen Gábor-díjat kapott Bohumil Doležal cseh politológus, közíró, Kányádi Sándor költő, Für Lajos történész, volt honvédelmi miniszter és Király Tibor jogtudós. Tamási Áron-díjban részesült a Franciaországban élő műfordító, Járfás Ágnes, a Teleki Pál-érdemérmet pedig Pogány Erzsébet, a Felvidék Ma alapító-igazgatója, illetve Hornyik Miklós délvidéki közíró vehette át. Az Eötvös József Kollégium Teleki Pál-díját már korábban átadták. Agonás Szonja, Magyar Kurír 2010. december 14.Az Országházban ülésezett a Magyar Ifjúsági Konferencia2010. december 11-én, Budapesten, az Országgyűlés Delegációs termében, valamint a Budapesti Európai Ifjúsági Központban tartotta 2010. évi második ülését a Magyar Ifjúsági Konferencia (MIK), amelyen 9 régióból 45 ifjúsági szervezet képviselője vett részt. Erdélyből kilenc ifjúsági ernyőszervezet vett részt az ülésen. Az ülést megelőző napon a Sándor-palotában fogadta a Magyar Ifjúsági Konferencia küldötteit dr. Schmitt Pál köztársasági elnök úr, aki köszöntőjében hangsúlyozta a magyar nyelv megőrzésének, az élethosszig tartó tanulásnak és a sportnak a kiemelkedő szerepét mindennapjainkban. A Magyar Ifjúsági Konferencia vezetői külön köszönetet mondtak Elnök úr kitüntető figyelméért. A régiók cserkész küldöttei ünnepélyes keretek között megkoszorúzták Teleki Pál miniszterelnök, egykori főcserkész emléktábláját a Sándor-palota belső kertjében. Zárónyilatkozat 2010. december 11-én, Budapesten tartotta soros ülését a Magyar Ifjúsági Konferencia, amely a magyar fiatalok legmagasabb szintű egyeztetési fóruma. A küldötteket a konferenciát megelőző nap a Sándor-palotában fogadta Dr. Schmitt Pál köztársasági elnök úr. A konferenciát az Országgyűlés Delegációs termében Dr. Kövér László házelnök úr köszöntötte, kiemelve, hogy a Magyar Ifjúsági Konferencia az elmúlt, több mint egy évtized során bebizonyította életképességét. Az Országgyűlés elnöke üdvözölte, hogy az eljövendő határon túli döntéshozók és közösségi vezetők a rendszerváltás illúziójából kiábrándulva töretlen hittel és kitartással dolgoznak a magyar nemzet fennmaradásáért. A küldötteket köszöntötte Széll Lőrinc, a román Nemzeti Sport és Ifjúsági Hatóság államtitkár helyettese is. Soltész Miklós szociális-, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár a család- és népesedéspolitika fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét, Téglásy Kristóf főosztályvezető úr az új kormányzati ifjúságpolitika céljait, a kialakult intézményi struktúrát mutatta be. Márton Balázs, a magyar EU elnökség ifjúságpolitikai feladatairól és lehetőségeiről tájékoztatta a delegáltakat. Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára felajánlotta segítségét a MIK külhoni tagszervezeteinek. Államtitkár asszony bejelentette, hogy 2012-ig létrejön a Magyarság Háza, amely nem csak múzeumként fog szolgálni, hanem újszerű, interaktív fóruma kíván lenni a fiataloknak. Ulicsák Szilárd miniszteri biztos úr előadásában ismertette az újonnan megalakuló Bethlen Gábor Alap struktúráját, amely három fős bizottságból, kilenc fős kollégiumból tevődik össze. Munkáját pedig a Magyar Állandó Értekezlet és a Magyar Ifjúsági Konferencia szakmai iránymutatása alapján kívánja végezni. A délutáni szekcióbeszélgetések zárásaként a Magyar Ifjúsági Konferencia küldöttei megfogalmazták az új magyar kormány iránti kéréseiket: Köszönve államelnök és házelnök úr kedves fogadtatását, a Kárpát-medencei ifjúsági ügyek iránti nyitottságát, a Magyar Ifjúsági Konferencia hasonló nyitottsággal vállal szerepet a nemzetpolitikai stratégiák kidolgozásában és végrehajtásában. Kérjük, hogy a Magyar Ifjúsági Konferencia képviselői tanácskozási joggal vehessenek részt a MÁÉRT munkájában, véleményezési joggal rendelkezzenek a támogatási prioritások meghatározásában. A Magyar Ifjúsági Konferencia felajánlja szakmai tapasztalatát a jövő évben esedékes Mozaik 2011 ifjúságkutatás és a népszámlálások eredményes lebonyolításához. A Bethlen Gábor Alap hatékony működtetési rendszerének kidolgozásában aktív szerepet vállalunk és kérjük az ifjúsági keret létrehozását, a korábbi gyakorlattal ellentétben a határon túli támogatások politikamentes, szakmai alapú és célirányos elosztását. A Magyar Ifjúsági Konferencia üdvözli új tagjait: a Magyar Cserkészszövetséget, a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezetet, valamint a Nagybecskereki Katolikus Püspökséget ifjúsági referense képviseletében. A Magyar Ifjúsági Konferencia a következő ülését Burgenlandban tartja. Erdély.ma 2010. december 18.Levél BudapestrőlTeleki Pál emlékezete Vedd példának őt. Hogyha vért / szomjaznak fenn az istenek: / a népedé helyett / nyujtsd némán nékik fel a magadét. // Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz / bitorolta még a Fiu helyét, / itta a bort és zabálta a húst. / Midőn tivornya-hely volt még az ég. // Barbár idő. De ilyenkor terem / Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. / Barbár idők. De hősök s áldozók / ilyenkor győzhetnek a végzeten. // Ilyen volt ő is, aki most kimult. / Nem összeroppant, de fölmagasult. // Rom, rom és rom. S úgy érleli magát / rommá a ház, a város, a világ,/ ahogy gyümölccsé érik a virág. // Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? / Elég a vér, hogy megkösse falad? / Szorong a sziv; bár hajnalod hasad! // Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! / Az beszél ma, ki semmit se felel. / És nemzetét ma az emeli fel, / ki hangtalan lerogy. // Fölfelé futva példát igy mutat, / ki jobbra-balra nem lel már utat. (1941. április 4.) * Illyés Gyula: Áldozat 2001. április 3-án a Teleki Pál Emlékbizottság, amelynek fővédnöke Göncz Árpád és Mádl Ferenc, ügyvezető elnöke Csicsery Rónay István, az 1945 után meghurcolt, majd emigrációba kényszerített egykori kisgazda politikus, egyebek közt Szabad György személyes, illetve Áder János képviselő jelenlétében ünnepélyesen lerakta az egykori miniszterelnök készülő szobrának alapkövét a Várban, a turulemlékmű és a Sándor-palota közelében. Jelen voltak a lengyel nagykövetség, a Teleki Pál segítségével megalakított Magyar Cserkészszövetség, a Magyarok Világszövetsége és az EÖtvös József Collegium képviselői. A szobor felállítását megakadályozta a Demszky Gábor-féle városvezetés. Végül a Teleki- szobrot Balatonbogláron állították fel, 2004. április 3-án. Az Eötvös József Collegium Baráti Köre és a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma a kollégium épületének centenáriumi ünnepségsorozata keretében 2010. október 26-án felavatta Teleki Pál tudós-államférfi, a kollégium kurátora szobrát. (Eötvös József Collegium, Budapest, XI. ker. Ménesi út 11.) Szoboravató beszédet mondott dr. Bertényi Iván történész professzor, a Baráti Kör elnöke és Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Alapítvány Kuratóriuma elnöke. Közreműködött Szvorák Katalin népdalénekes és Szabó András előadóművész, a Baráti Kör tagjai, s részlet hangzott el Teleki Pál miniszterelnöki rádióbeszédéből (1939). Bertényi Iván beszédében elmondta: amikor meghalt Eötvös Loránd, az Eötvös József Collegium kurátora 1919-ben, az utóda Teleki Pál miniszterelnök lett, haláláig ő volt a kurátor. Az Eötvös József Collegium igazgatójának, Bartoniek Gézának sok munkája volt. Teleki Pálnak gondja volt a collegiumra. Amikor Bartoniek Géza megírta neki, hogy a diákoknak nagyon szegény a konyhája, Teleki Pál a birtokán rendezett vadászaton lőtt összes vadat társzekereken elküldte a nélkülöző diákoknak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök főcserkész is volt. Az Eötvös Collegiumban kommunista röplapozás történt. Kiderült, hogy a tettesek képviselők, vezetők gyermekei voltak. Teleki Pál közbelépett, nem engedte, hogy eljárás induljon a fiatalok ellen. Teleki az öngyilkossága előtti napon meggyónt. Mélyen hívő katolikus volt, tudta, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn. Teleki az üdvösségét feláldozta nemzetéért. Lezsák Sándor beszéde megrendítően szép volt: "Merjünk megszólalni, merjük megfontolt és hiteles szavainkat, gondolatainkat, a kétharmados történelmi felhatalmazást tettekre váltani! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Ne engedjünk az ármánykodó kísértésnek, álljunk ellen a gonoszoknak, hazaárulóknak, a hazugságnak, a politikai bűnözők tudatos rágalmazásának, szégyenteljes akadémiai dolgozatokat védelmező hamisítóknak! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Legyen bátorságunk példázattá emelni rendíthetetlen keresztény hitét, nemzeti elkötelezettségét, erkölcsét. Legyen erőnk és bátorságunk, hogy a nemzet önismeretében méltó helyre emelkedjen gróf Teleki Pál, a miniszterelnök, az akadémikus, a nemzetnevelő főcserkész. Több évtizednyi történelemhamisítást és rágalmazást követően merjünk a nemzet nagyjairól beszélni, merjük őket példának és iránytűnek tekinteni, és ne csak a tudatunkban, de a városok és falvak közterein is merjünk számukra emlékművet emelni! Legyen bátorságunk szólni és cselekedni a történelmi hazáért, a mártírok véréből születő jövendőről, merjünk beszélni Isten szolgájáról, Mindszenty bíborosról, mint nemzeti – és nem csupán katolikus – példaképről! Merjünk beszélni gróf Teleki Pál munkásságáról, életútjáról, aki nemzedékével együtt a Lenin-fiúk által megkínzott, Trianonban megcsonkított ország megmaradása érdekében rendkívüli erőfeszítésre volt képes! Merjük idézni Prohászka Ottokár püspök intelmeit, szociális tanításait! Legyen bátorságunk újra és újra a nemzeti jövendő szolgálatába állítani a két világháború közötti népi írók gondolatait! Merjünk emlékezni és beszélni, mert vakmerő – a nemzetre nézve káros következményekkel járó – gyávaság lesz, ha elszalasztanánk a korszakváltó történelmi esélyünket! Igen, végzetes és vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem leszünk képesek az országleltárral párhuzamosan hiteles történelmi leltárt is készíteni, ha nem leszünk képesek a fiatal kutatóknak, történészeknek lehetőséget biztosítani az elmúlt évszázad történéseinek tudományos elemzésére, feltárására. Vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem mondjuk, nem képviseljük azt, ami közjó, ami nemzeti érték és minőség. Igazunk és lehetőségünk tudatában merjünk szobrot állítani Tóth Ilonkának, Wass Albertnek, és még mennyi történelmi adósságunk van! Merjünk Budapesten, köztéren szobrot állítani gróf Teleki Pálnak! Merjünk előtte egyenes derékkal megállni és lengyel barátainkkal együtt főhajtással megköszönni, hogy a barna és a vörös ordas eszmék világot hipnotizáló erőterében tízezrek életét mentette meg, és millióknak ad a jövőben is keresztény és magyar példázatot. Az iskola és a közélet megújhodásával, a nemzeti reneszánsz reményével merjünk magyarok és európaiak lenni gróf Teleki Pál életének, sorsának példázatával is, akiről Illyés Gyula 1941-ben a ma is érvényes versmondatában így írt: ‘Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat.’" Szabó András elszavalta Illyés Gyula Áldozat és Vas István Teleki Pál emlékezete című versét. Vas István 1956-ban írta ezt a verset, de 1990-ig nem jelenhetett meg. Végül felavatták a szobrot, Rieger Tibor szobrászművész alkotását. A fővárosból 2004-ben törvénysértően kitiltott, a befogadó Balatonbogláron fölállított szobor Rieger Tibor szobrászművész alkotása, a Balatonbogláron fölállított szobor kicsinyített mását avatták fel az Eötvös Collegiumban. Megjelent a 85 éves Török Bálint közíró is. Török Bálint kitűnő cikkeire, tanulmányaira a rendszerváltozás után figyeltem fel. Az ünnepség után megnyílt az Eötvös József Collegiumban az Agyagfalvától Zsombolyáig – Magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok és könyvek Romániában 1918-1945 között című kiállítás, melyet Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat szerkesztője nyitott meg. Régóta szerettem volna beszélgetni Szabó Zsolttal, most mód nyílt rá. Nagy késéssel olvasható a Művelődés az interneten, mondtam neki, pedig értékes folyóirat. Nem kaptak rá pénzt, mondta. Kérdeztem, továbbra is gyűjti-e a kolozsvári Egyetemi Könyvtár az erdélyi, legalább a kolozsvári magyar lapokat? Megtudtam, hogy ott is van kötelespéldány-rendelet, de a legtöbb kiadó nem tesz ennek eleget, így nagyon sok újság példányai hiányosak a könyvtárban. Szomorúan hallottam tőle azt is, hogy a legkeményebb ötvenes években a megijedt magyar írók, újságírók bementek a könyvtárba és zsilettel kivágták régi, a magyarság értékei mellett kiálló cikkeiket, annyira féltek a megtorlástól. Szabó András kitűnő verseket szavalt. Nagyon szép volt Vas István Teleki Pál emlékezete című verse, melyet a "Szobor vagyok, de fáj minden tagom!" Fehér könyv a Teleki szoborról (Occidental Press, Budapest, 2002) című könyvben talált. Ez a könyv dokumentumokat tartalmaz arról, hogyan akartak Budapesten szobrot állítani Teleki Pálnak. Udvardy Frigyes, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 28.MagmaömlésPiros, fehér és zöld lávaömlés követte Sepsiszentgyörgyön a Magma — Kortárs Művészeti Kiállító Térben Felkarolandó Felejthető Felejtendő című kiállítás megnyitóját: Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész az öt magyarországi kiállító december elején Sepsiszentgyörgyre hozott és Budapestnek címzett performansz-provokációját. Ütő Gusztáv felháborodásának a Háromszék hasábjain kifejtett oka: (...) 2010-re olyan szintű "szabadsággá" torzult a művész önkifejezési lehetőségének gazdag palettája, hogy — a jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit. Kismagyar és nagymagyar jeleink lejáratásaként. Karikatúraszintre. Ütő bírálatára az öt kiállító interneten válaszolt. Válaszaikkal önmagukat minősítik, szövegeik olyan politikai csataterekre visznek, amelyek szóhasználata és fogalmi tartalma teljes mértékben azonos a mai magyar nemzetpolitikát pocskondiázó s a nagyvilág előtt lejáratni próbáló törekvésekkel. ,,Szlovákiai magyarként volt alkalmam megtapasztalni a melldöngető (magyar vagy szlovák) nacionalizmus káros hatását a társadalom egészére. Amíg a nacionalista erőket sikerül kordában tartania egy adott politikai hatalomnak, addig a társadalom egységes tud maradni. Amint a nacionalizmus válik a hatalom vesszőparipájává, elszabadul a pokol, megjelenik a társadalmon belüli megosztottság. A szlovákiai kisebbség és többség lassan kezdi megérteni, hogy az ódivatú nacionalizmus nem járható út. Egy ember egy másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb" — írja Farkas Loránd. Négy sértett társát már nem is idézem, mert eme szöveg alapján értelmezhetővé válik a Magma-beli kiállítás magva. Az a filozófia, amelyet Farkas Loránd internetes levelében kifejt, jól ismert a jelenlegi magyar ellenzék balliberális programjából, amely a csonkaországban a rendszerváltoztatás után kormányon vagy ellenzékben is tobzódik a magyar jelképek sok esetben vulgáris, otromba lejáratásában. Ez nemcsak a ,,piros-fehér-zöldezés" kigúnyolásában nyilvánul meg, hanem a nemzeti ereklyék becsmérlésében is. (A Szent Korona, a Szent Jobb stb.) Ez a kurzus tiltotta ki Budapestről a Turul-emlékművet, a nacionalizmus és antiszemitizmus vádja alapján Teleki Pál szobrát, a koncepciós perben Romániában elítélt Wass Albertét. Csupán a viszonyítás kedvéért utalok arra, hogy abban az időszakban, amikor az összes, Magyarországgal szomszédos országban tombolt a nacionalizmus. A leginkább azon csodálkozom, hogy a felvidéki — a Felvidék is egyik tiltott fogalom Szlovákiában — Farkas Loránd Sepsiszentgyörgyön talál teret és alkalmat, hogy a magyar ,,nacionalizmus", a piros-fehér-zöldezés ellen zászlót bontson, s a magyar nacionalizmussal megküzdjön. Performanszuk üzenete mennyivel hatásosabban célba találna, ha Pozsonyban karikíroznák ki a szlovák nemzeti szimbólumokat, ott, ahol nemzettársainak, képletesen szólva, nyelvét tépik ma is, s ahol a kettős állampolgárságot, ha magyarokról van szó, az új szlovák parlament is bünteti, és ahol a Beneš-dekrétumokat még ma is szentírásnak tekintik, s ahol ,,egy ember a másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb", annyira nem, hogy a magyarság megosztására vegyes pártokat is létrehozhat, amelyek aztán bevezetik a jó magyarokat a nemzeti szimbólumok nélküli mennyországba. ,,A társadalmon belüli megosztottságot" a nemzeti szimbólumok ,,szélsőséges kisajátítására" fogni, különösen 2004. december 5. után, cinizmusra vall, hiszen a magyar társadalom egyik fele akkor tagadta ki a másikat nemzettársai közül. Egyébként nekünk, erdélyieknek érdemes felfigyelnünk arra a nyomulásra a ,,szélsőséges magyar nacionalizmus" ellen, amint ennek a kurzusnak politikus képviselői megpróbáltak Kolozsvár utcáin és Bukarestben érvényt szerezni, s akik Nagyváradon már a Gyurcsány-kormány agonizálása idején is bizonyos körökben baráti fogadókészségre találtak. Az sem vitás, hogy a Kárpát-medencében ennek hagyománya van: a két világháború között Románia biztosított lehetőséget arra, hogy az országukban nem kívánatos személyek itt politikai levegőhöz jussanak, akár pártot is alakítsanak, valahol tökéletes egyetértésben azokkal, akik Bécsből és másunnan ostorozták a magyar irredentizmust és nacionalizmust, s akiknek emlékjelei ma is köztereken ,,ágálnak", s utcanévtáblák őrzik, akárcsak a Kun Béláét Hortobágy községben. Romániában 1956 után s a Ceauşescu-diktatúra idején egy piros-fehér-zöld szalagért súlyos börtönbüntetésre ítéltek embereket, egy mondatért és egy verssorért is. Regáti románokat is bebörtönöztek vagy állásukból kipenderítettek azért, mert ,,tudattalanságukban" piros-fehér-zöldre festettek ezt-azt, egyik megyei párttitkár az erdővidéki Vargyason a farsangi játékokon a lovak sörényéből gyomlálta ki a magyar trikolór szalagjait a lila, kék és sárga pántlikák közül. Valószínű, a kiállítók eme három szín nálunk nemzeti érzelmekhez tapadó erejéből éreztek meg valamennyit, amikor az eredeti Piros Fehér Zöld kiállítás és performansz cím helyett a Felkarolható Felejthető Felejthetetlen, egyébként erősen Lukács György 3T-jére — Támogatott Tűrt Tiltott — emlékeztető szlogenjét választották. Ütő Gusztávot igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy nem a modern művészeti irányzatok híve és szálláscsinálója Háromszéken. A szomorú az, hogy az érintettek nem érzékelik, ami ezzel a kiállítással hozzánk benyomult, provokációként hat, akkor is, ha nem annak szánták. És azt sem tudják, hogy a jelenlegi magyar kormány nemzetegyesítő politikájának sok a híve és támogatója Erdélyben. És azt sem tudják, hogy a piros-fehér-zöld színegyüttesről mi az erdélyiek véleménye. (Nézzenek szét valamelyik március 15-én bármelyik településen, hogy otthon fel tudják mérni, valakik milyen hatalmas eredménnyel munkálkodtak odahaza a nemzeti színek visszaszorításában.) ,,(...) nos nincs itt semmilyen veszély, ez a kiállítás nem veszélyes, maximum tilos, mi nem a művészi szabadság zászlaja alatt lengetjük a piros-fehér-zöldet, hanem magyarországot és a magyarokat szerető művészekként" — zárja levelét Horváth Tibor. (Betűhív közlés). Vajha így lenne! Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 11.Az üres székA napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása. Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig. Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”. Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe. Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett. Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha... Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....” A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni. Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.” Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk... Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe. Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik. Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket. És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia. Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor. És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg. És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket. És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban. Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza? Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni. Vári Attila Egy rebellis szellem Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit. A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett. Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg) Új Magyar Szó (Bukarest) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
